Je lis

JE LIS (OLVASOK)
A Brüsszelből érkező Le fantastique collectif nevű társulat a magyar származású, de 1956 óta Svájcban élő írónő, Ágota Kristof „Az analfabéta” című önéletrajzi ihletésű regényéből készített színdarabot mutatja be.
Az előadás után a közönség találkozhat a darab rendezőjével, a palesztin-belga Sifiane El Asaddal, illetve a színészekkel.
Minden franciául tanuló, illetve a francia nyelvet szívesen hallgató színházkedvelőt szeretettel várunk!
Együttműködő partner: Egri Francia Klub
Helyszín: Bartakovics Béla Közösségi Ház

Olvasok (Je lis)

Agota Kristof az egyik legismertebb kortárs francia nyelvű író, több irodalmi díj nyertese. Többek között 2008-ban elnyerte az „Európai Irodalomért” tekintélyes osztrák irodalmi díjat. A bemutatásra kerülő színdarab a magyar származású írónő „Analfabéta” című életrajzi regénye alapján készült. A regény 2004-ben jelent meg, mintegy 30 nyelvre fordították le.
A darabban az írónő egy olyan életutat mutat be, amelyben minden menekült sorsára ráismerhetünk. 1956-ban a szovjet megtorlás elől menekülve nagy kitérővel Francia Svájcba érkezik férjével és 4 hónapos kislányával. Ekkor egy szót sem tudott franciául. Csak 5 év múlva kezdett beszélni és írni ezen a nyelven. Ez az időszak a gyötrő honvágy, a magány, a gyári munka egyhangúsága, a társadalmi elszigeteltség „sivataga” volt, amelyen át kellett hatolnia a beilleszkedés, integrálódás állapotáig.
Az emigráció ütötte sebek sohasem tudtak teljesen begyógyulni.
Jelenlegi hírneve, valamelyest kárpótlásul szolgál életének e nehéz időszakáért.
Írása humorral tűzdelt, ami semmit nem von le mondanivalója súlyából. Számára az írás nem stílusgyakorlat, hanem maga az élet.
***
Miért választották az előadás címéül az „Analfabéta” helyett az „Olvasok” címet? Mert Ágota zsenge gyermekkorától tudott írni-olvasni. Ezért az „analfabéta” megbélyegző minősítés helyett a színdarab első szavát választották címül.
De miért az „Analfabéta” a regény címe? A magyarázat egyszerű: ha valaki olyan idegen nyelvű környezetbe kerül, amelyből egy szót sem ért, analfabétának érzi magát.
***
Az előadás egy nyitott könyvvel kezdődik. Lapjai csak később jelennek meg, amikor a narrátor, (Kristóf Ágota megszemélyesítője) élete eseményeivel tölti meg. Három színésznő és egy zenész egyszerre bújik a mesélő ruhájába. A zenész által eljátszott dallamok között lassan kibontakozik Ágota múltja: Magyarországon eltelt ifjúsága, száműzetése, integrációja, stb. A darabban fokozatosan megjelennek az életútját kísérő személyek: testvérei, szülei, nagyszülei, tanárai, kollégái, menekült társai, svájci barátnői.
***
A palesztin apa és belga anya gyermekeként 1970-ben Brüsszelben született rendező, Ifiane El Asad, múltja és lelki világa miatt nagyon közelinek érezte a színdarab témáját.
A darab súlyos, megható és néha komikus tényei mélyen megérintették.
Apja a 60-as években emigrált. Hazájához való hűsége bizonyítékként nem akart megtanulni franciául, ezért nem ismerték el mérnöki diplomáját. Ebben az időben minden arabot műveletlennek tekintettek. Emiatt minden ajtó zárva volt előtte.
Ő már francia nyelvű környezetben gyermekeskedett, de megértette az apját ért frusztrációt. Belső meggyőződése, hogy az emigránsnak nyitottnak kell lennie a befogadó ország nyelve és kultúrája iránt.

***
A téma időszerűségét az adja, hogy a modernkori „népvándorlás” miatt nagyon sok embert érint. Magyarországra is nagyon sok bevándorló érkezik, de a magyar fiatalok közül is sokan kenyérkereseti okokból, vagy az idegen kultúrák megismerésének vágya miatt elhagyják az országot. A kivándorlás okozta értékvesztés, gyökértelenség, a nyelvi nehézségek, stb. okozta lelki tényezők nagyban befolyásolják a beilleszkedést. Ennek megértését és átélését segíti Kristóf Ágota darabja.

Kristóf Ágota: OLVASOK

A színdarab 11 részből áll:

Kezdetek
A beszédtől az írásig
Költemények
Bohócságok
Anyanyelv és ellenséges nyelv
Sztálin halála
Emlékezés
Menekültek
Sivatag
Hogyan válunk íróvá?
Az analfabéta

1. KEZDETEK

A színdarab első szava „Olvasok”. Innen a címe is. Az írónő négy éves korára emlékezik vissza, akkor már olvasott. Eldugott faluban éltek szüleivel, testvéreivel. Édesapja tanító volt egy osztatlan iskolában, (ugyanabban az osztályteremben tanultak a diákok, 1- 6. osztályig minden tantárgyat és minden gyereket ugyanaz a tanító tanított). A legutolsó padban ülve ő is elvegyült a gyermekek között, szinte ragadt rá minden. Visszaemlékezik gyermekkorának bűvös ízeire, illataira: a könyvek, a friss kréta, a tábla, az ablakon beszivárgó konyhaillatra, a szerető anyai mosolyra…
Később is úgy emlékezett erre az időre, hogy egészen kicsi korában „megfertőzte az olvasás betegsége.” A szülei büszkén dicsekedtek különös képességével, míg az egyszerű emberek, ezt lustaságnak vélték, „mindig csak olvas, nem akar egyebet csinálni” – mondogatták.

2. A BESZÉDTŐL AZ ÍRÁSIG

Már kicsi korában szeretett történeteket mesélni, gyakran ő maga találta ki azokat. Este, ha a nagyanyja mesével akarta elaltatni, a kis Ágota azt kérte, hadd mondják az ő meséit. Ilyenkor szívesen mesélt olyan történeteket, amelyekben a szereplők: a jó és a rossz, szegény és gazdag, győztes és legyőzött összemérték erejüket. Testvérei belealudtak a mesélésbe, ő is aludt már, de álmában a mesék fonalai tovább szövődtek.
A hároméves kistestvérének – az anya kedvencének – arról mesélt kitalált történetet, hogy ő egy talált gyerek, akit a szülők a mezőn találtak… Amikor Tila sírva tiltakozott, ölébe vette és azzal vigasztalta: „Ne búsulj, azért éppen úgy szeretlek, mintha igazi testvérem lennél”.
Tila sírva menekült anyja karjaiba, faggatva őt, mi a valóság? Az ostoba játékért az anya szigorúan megbüntette, kukoricaszemekre térdepeltette a sarokban.
Még sok butaságot mesélt Tilának. A bátyjának, Janónak is megpróbált mesékkel „kedveskedni”, de ő nem hitte el történeteit.
Eddig csak olvasott, de az otthontól elszakítva, a kollégiumban, hogy elviselje az elszakadás fájdalmát, írni kezdett. Így jutott el az olvasás birodalmától másik szenvedélyéig - az írásig.

3. KÖLTEMÉNYEK

Ágota 14 évesen került kollégiumba. Janó, egy évvel idősebb bátyja már kollégista volt, de ő egy másik városban. Ez nem a gazdag lányok kollégiuma volt. Inkább kaszárnyára, kolostorra, árvaházra vagy javítóintézetre emlékeztetett. Körülbelül kétszáz 14 –18 éves lánynak adott itt ingyen szállást és kosztot az állam. Emeletes ágyakon rideg, szürke takarókkal leterített szalmazsák volt a fekhelyük, minden reggel hideg vízben mosakodtak. Reggeli tejeskávé és egy szelet kenyér volt. Fél nyolckor sorba állva, énekszóval tették meg az utat az iskoláig…

A szilencium (a tanulási idő) alatt a kötelező olvasmányokat hamar elolvasta. A fennmaradt szabadidőben általa kitalált titkos írással naplót vezetett. Siratta az otthontól való elszakítottságát,
s az örökre elvesztett szabadságát.
Visszaemlékezik a vasárnap délutáni sétákra, már fiúkkal is engedélyezték, természetesen csak a főutcán, ahol velük sétált a nevelőnő is. Este tízkor villanyoltás, egy ügyeletes nevelőnő ellenőrzi a szobákat, mindenki a helyén van-e ?
„Az utcai lámpa beszüremlő fényénél még olvasok, s míg könnyek között elalszom, mondatok születnek bennem. Keringenek, suttognak, ritmussá, rímmé kapaszkodnak, dalolnak, költeménnyé válnak…”

4. BOHÓCSÁGOK

Az ötvenes években vagyunk. Az országban egy pár kiváltságos kivételével mindenki szegény. A bentlakásban épp van mit enni, de a koszt olyan sovány, gyenge és kevés, hogy a diákok mindig éhesek. „S bár tető volt a fejünk fölött, az iskolában nagykabátban ültünk, minden negyedórában tornáztunk, hogy felmelegedjünk. A kollégiumban zokniban aludtunk, és a hideg tanulóterembe magunkkal vittük pokrócainkat.”
„A szegénység tartósan nyomomba szegődött: nem volt tollam, ceruzám, tornafelszerelésem, ezeket másoktól kölcsön kellett kérnem. Amikor cipőmet javíttatni vittem, kölcsöncipőben jártam. Ha vissza kellett adnom, mielőtt kész lett volna az enyém, nem mentem iskolába, mert nem mertem megmondani az igazgatónőnek, hogy nincs cipőm. Inkább beteget jelentettem, mivel jó tanuló voltam, elhitték”. De mivel fizeti ki a cipőt? - kísértette a kínzó kérdés. Apja évek óta börtönben ült, anyja alkalmi munkákkal kereste a család szűkös kenyerét. Egy időben szobát bérelt abban a városban, ahol Ágota tanult. Egyik alkalommal lánya meglátogatta. Tíz asszony között az édesanyja egy nagy asztal körül ülve, patkánymérget csomagolt egy halvány villanykörte tört fényénél. Mikor hogylétéről kérdezősködött, az édesanya így vigasztalta: „Ne búsulj, minden rendben van.” Erre Ágota is azt felelte, nincs semmire szüksége, mindene megvan. Megölelték egymást, és elváltak.
Ettől kezdve, hogy egy kis pénzhez jusson, a húsz perces szünetekben előadást szervez az iskolában. Három barátnőjével kis jeleneteket rögtönöznek, főleg tanárok utánzásában jeleskednek. Belépődíj egy kifli ára volt. Az előadásoknak nagy sikere lett, még a folyosón is tolongtak, sőt a tanárok is megjelentek. Ilyenkor gyorsan témát kellett változtatni, új jeleneteket rögtönözni.
Az előadássorozat a kollégiumban is folytatódott, utána fizetség gyanánt jókat lakmároztak vidéki társaik csomagjaiból.
De nem is az a kis pénz vagy élelem volt az igazi jutalom, hanem az, hogy szívből megnevettették a diáktársakat.

5. ANYANYELV ÉS ELLENSÉGES NYELVEK

Kezdetben csak egy nyelv létezett a kis Ágota számára. Az őt körülvevő dolgok, tárgyak, színek, érzelmek, álmok ezen a nyelven szóltak hozzá. El sem tudta képzelni, hogy más nyelv is létezik. „Apám iskolájában, anyám konyhájában, Géza bátyám templomában, az utcán, az otthonokban mindenki ezt a nyelvet beszélte.” Mondogatták, hogy a falu végén letelepedett cigányok más nyelvet beszélnek, de ő nem hitte, biztosan az is olyan kitalált nyelv, gondolta, mint amilyenen ők Janóval, a testvérével szoktak beszélni, hogy mások ne értsék. Még azt is híresztelték, hogy a cigányok gyermekeket lopnak. Az igaz, hogy sok mindent loptak, de mikor szegényes agyagviskóik mellett mentek el, meglátták a sok purdét, kételyük támadt. Miért kellene ezeknek a cigányoknak ennyi gyermek mellé a másé is, mikor minden éhes szájnak enni kell adni?
De ezek a cigányok is, mikor kosaraikat vagy edényeket árulták, mindenkivel magyarul, „a mi nyelvünkön” beszéltek.
Kilenc éves korában családjuk egy határ menti faluba került, ahol a lakosság egynegyede németül beszélt.
Számukra ez az ellenség nyelve volt, mert a háborúban német megszállás alá került az ország, és ez a nyelv emlékeztetett az osztrák uralomra is…

„Egy évvel később más idegen katonák foglalták el országunkat. Az orosz nyelvet kötelezővé tették az iskolákban, kiszorítva a többi idegen nyelveket. A német, francia, angol és más idegen nyelvet tanító tanárok „gyorstalpaló” tanfolyamokon úgy-ahogy megtanulták ezt a nyelvet, de sem tudásuk, sem kedvük nem volt a tanításához. Ugyanígy éreztek a tanulók is. Ez egyben egyfajta tiltakozás is volt a szovjet megszállás ellen.
„Ugyanez a passzív ellenállás mutatkozott a Szovjetunió irodalma, történelme, földrajza iránt is”.(A szerző szavai)
21 éves korában Ágota kis családjával Svájcba érkezett, egy francia nyelvet beszélő városkába.
Itt újból szembe került egy számára teljesen ismeretlen új nyelvvel – a franciával.
Hosszú és elszánt küzdelem kezdődött a nyelv meghódításáért. És ez a harc egész életében tart…
„Már 30 éve beszélem a franciát, 20 éve írok francia nyelven, de még mindig nem ismerem igazán.
Hibásan beszélem és csak szótár segítségével tudok írni. Emiatt az ádáz harc miatt nevezem „ellenséges nyelvnek”, no meg azért is , mert ez a nyelv fokozatosan kiszorítja, megöli az anyanyelvet.”

6. SZTÁLIN HALÁLA

„Kötelező volt szomorúnak lenni. A kollégiumban szótlanul feküdtünk le. Reggel kérdésünkre, kell –e ma iskolába menni? megtudtuk, igen, de nem énekelve. Az épületeken vörös és fekete lobogókat helyeztek el. „11órakor szólalt meg az iskolacsengő, ezt megelőzően még fogalmazást írattak Sztálin halála témával. Azt kellet kifejtenünk, hogy ki volt számunkra Sztálin elvtárs. Mindenek előtt egy atya és egy világító fáklya. A tanár megnyugtatott, hogy nem kapunk jegyet a dolgozatra.
Az utcán váratlanul megszólalt egy csengő, majd felbúgtak a város szirénái. Egy lány kinézett az ablakon s jelentette: hisz csak a szemetes csengetett… Vidám kacagásban tört ki az osztály, majd leültünk. Ezután valóban megszólalt az iskolacsengő, felálltunk, de már alig tudtuk visszafojtani az előbbi kacagást, mely itt–ott még meg-megrázta a vállakat. Tanárunk is mosolygott a történteken.”
Sztálin színes fényképét sokáig zsebemben hordtam. Csak halálakor értettem meg, miért tépte össze a „jótevő Sztálin atya” képét nagynéném már jóval korábban…
Orosz emigránsok mesélték: Sztálin halálakor valami csodára vártak, rendkívüli földrajzi jelenségre, (pl. hulló csillag, napfogyatkozás, földrengés), de semmi ilyen nem történt.
A „földrengés” is csak 36 év múlva következett be, de azt a népek okozták! És mennyi, máig ismeretlen, számokban kifejezhetetlen tragédiát okozott ez a megbukott ideológia!
A Szovjetunió a kelet-európai országokban nemcsak a gazdasági fejlődést késleltette, de megpróbálta a kultúra-, a nemzeti identitástudat megfojtását is. Az emigráns szovjet írók műveikben soha nem érintették ezt a kérdést: Azt, hogy ezek a kis „jelentéktelen” országok a belső elnyomás mellett még a szovjet terrort is el kellett viseljék. És ez a teher sokakban okozott életre szóló fizikai – pszichikai torzulásokat…

7. EMLÉKEZÉS

„Újságokból, tévéből tudtam meg, hogy egy 10 éves török kisgyerek tiltott határátkeléskor a hidegtől és a kimerültségtől meghalt.” Az írónő első reakciója, mint minden svájcié az volt: hogy mernek az emberek ilyen kalandokba keveredni és belevinni ártatlan gyermekeket is ? Ez megengedhetetlen felelőtlenség!
Hideg novemberi napon meleg szobámban töprengve, hirtelen megszólalt az emlékezés hangja:
„-Már mindent elfelejtettél? Vajon nem ugyanez történhetett volna veled és karonülő gyermekeddel is?…”
„Igen, emlékezem: 21 éves vagyok, két éve férjezett, 4 hónapos kislányommal egy novemberi estén átszökünk a magyar–osztrák határon. Az embercsempészt Josephnek hívják, jól ismerem.
Tízen vagyunk gyerekekkel együtt. Kislányom a férjem karján, én a két táskát cipelem. Egyikben bébi-holmik, másikban szótárak. Lélegzet visszafojtva, vaksötétben követtük Josephet. Időnként rakéták világítottak, petárdák, lövések hallatszottak”.
A vezető hamarosan megállt és kijelentette: „Ausztriában vagytok, az első falu nincs messze.” Minden forintukat odaadták neki, és elindultak. Sokáig vergődtek az erdőn keresztül. Hosszúnak tűnt az út, arcukat ágak karmolták, volt akinek bokája kibicsaklott…, de csak sűrű erdőt láttak a zseblámpa fényénél köröskörül… Az volt az érzésük, már meg kellett volna érkezniük. Ha eltévednek és visszakerülnek Magyarországra, a részeg orosz határőrök lelőhetik, vagy börtön vár rájuk…
A gyerekek sírtak a fáradtságtól. Egy fiatalember tanácsára megálltak. Ő felmászott a fára, óvatosan körülnézett, és a felfedezett fények irányába vezette az elgyötört kis csapatot. Egyszer csak a tisztáson felhangzott a német HALTE! Megállj! felszólítás. Egyikünk németül magyarázta: Menekültek vagyunk. A katona a falu központjába vezette, ahol menekültek sokasága volt már.
A polgármester a gyermekes családokat előre hívta.
„Minket egy parasztcsaládnál szállásoltak el, nagyon kedvesek voltak. Ennünk adtak, és ágyat vetettek.
Mindenre úgy emlékezem, mintha álom lett volna. Mintha az emlékező képességem tiltakozott volna, hogy felidézzem azt a pillanatot, amikor életemnek egy fontos részét elveszítettem: búcsú nélkül hagytam ott szüleimet, testvéreimet. De elsősorban azt az 1956-os novembervégi napot, - mikor úgy tűnt - végleg elvesztettem gyökereimet, melyek addig szorosan magyarságomhoz kapcsoltak.”

8. MENEKÜLTEK

„A kis osztrák faluból Bécsbe mentünk. A jegyet a polgármester fizette. A Menekültügyi Központban jelentkeztünk. Jól öltözött hölgyek a kisbabát ölükbe vették, az anya zsebébe pénzt csúsztattak.
Egy nagy épületben, ami kaszárnyának, üzemnek tűnt, hatalmas termekben a földön szalmazsákok sorakoztak. Férfiakkal közös zuhanyzók, és egy hatalmas közös étkező.
Az emberek keresték hozzátartozóikat, ismerőseiket, akiket a határnál vagy Bécsben veszítettek szem elől. Férjem a követségeken tölti napjait, hogy számunkra befogadó országot találjon. Én kénytelen vagyok néhány német szót megtanulni, hogy a kisbabámnak legszükségesebbeket kérni tudjam.”
Karácsony közeledett…
Mikor a svájci vonatra felszálltak, az ablakok melletti kis asztalkákon fenyőág, csokoládé és narancs várta őket. Külön vonat volt ez, az utaskísérőkön kívül csak magyarok ültek benne. Meg sem állt a svájci határon.
Svájcban fúvószenekar várta az állomáson. Kedves hölgyek meleg teával, csokoládéval és naranccsal kínálták. Lozanba érkeztek, egy futballpálya melletti kaszárnyában szállásolták el. Ruháikat fertőtlenítették, nők, férfiak külön zuhanyzókba mehettek. A kisgyerekekre katonaruhás hölgyek vigyáztak. „Kislányom egy gyönyörű bölcsőt kapott, amilyen sosem volt neki, és boldogan aludt ágyam mellett.”
A futballmeccs után a szurkolók csokoládét, narancsot, cigarettát és pénzt adtak a menekülteknek. „Ez nem olyan volt, mint egy koncentrációs tábor, inkább állatkertre emlékeztetett. A szégyenlősebbek ki sem jöttek az udvarra. Mások ellenben gyakran nyújtották kezüket ajándékért a rácson keresztül.”
Hetente többször ajánlottak nekik munkát az iparosok. Többen barátaik közül hamar lakást, állást kaptak. Távozóban meghagyták címüket.
Lozan után még egy hónapot Zürichben töltöttek. Nyelvórákra jártak. „Én a kislányom miatt sokat hiányoztam. Sokszor feltettem a kérdést: Milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el hazámat? Nehezebb, szegényebb, de bizonyára sokkal boldogabb. Egyben biztos vagyok: Írtam volna bárhol, bármilyen nyelven.”

9. SIVATAG

A Menekültügyi Hivatal Svájc szinte minden tájára elirányította őket.
„Neuchatel melletti VALENGIN-be kerültünk, ahol falubeliek berendezte két szobás lakás várt.
Néhány hét múlva egy óragyárban dolgoztam. Fél hatkor keltem, megetettem a kicsit, a félhetes
busszal indultunk, a kislányomat bölcsödébe vittem. Délután 5–ig dolgoztunk, a bölcsödéből hazavittem a kicsit.
Bevásároltam, tüzet gyújtottam, vacsorát főztem, elmosogattam, keveset írtam s lefeküdtem.
A munka monoton egyhangúságát a gépek ritmikus zakatolása enyhítette. Fejemben rímek, ritmusok zengtek, így könnyű volt verset írni. Fiókomban mindig volt papír, ceruza. A frissen megfogant verset lejegyeztem, esténként letisztáztam.”

Az üzemben tíz magyar dolgozott. Ebédszünetben szoktak találkozni. Sokan panaszkodtak, a furcsa idegen ízű, az otthoniakra egyáltalán nem hasonlító ételeket alig tudták megenni. Ágota közel egy hónapig csak tejes kávét és kenyeret evett ebédre. Az üzemben a munkatársak kedvesek voltak, mosolyogva szóltak hozzájuk, de ők nem értették egy szavukat sem.
„Itt kezdődik a magány, a társadalmi – kulturális sivatag.”
Az 1956–os forradalom napjainak lelkesítő eufóriája és a menekülés viszontagságai után lelküket gúzsba kötötte a csend, az űr, korábbi életük utáni nosztalgia, amikor még hitték: hogy fontos dolgok, történelmi események szereplői.
A haza, az otthon, a család, a barátok utáni vágy újult erővel tört elő lelkükből.
„Megérkezésünkkor valamit vártunk, de nem tudtuk mit. Mindenesetre nem ezt: komor, egyhangú, reménytelen napokat.
Igaz, anyagilag jobban voltunk, mint azelőtt. De mi ez ahhoz képest, amit otthon hagytunk, amit elveszítettünk?...
A buszban munkába menet az ellenőr mellém ült és vigasztalt. Nem kell félniük semmitől, az oroszok ide nem jönnek maguk után, itt biztonságban vannak. Csak mosolyogtam, de nem tudtam megmagyarázni, én nem félek az oroszoktól. Ha szomorú vagyok, annak az az oka, hogy túl nagy biztonságban vagyok, hogy csak munkámra, bevásárlásra, főzésre, mosásra kell gondolnom, s várni a vasárnapot, hogy kicsivel többet alhassak és többet álmodjak az otthoniakról…
De mindezt hogyan tudtam volna megmagyarázni kevéske francia tudásommal anélkül, hogy megsértettem volna? Az ő szép országuk számunkra – menekültek számára – olyan sivatag, amin át kell jutnunk ahhoz, hogyhogy az integrációig (beilleszkedésig) eljussunk!
Akkor még nem sejthettem, hogy egyesek közülünk sose jutnak el addig…
Közülünk ketten a börtöntől való rettegés ellenére visszatértek Magyarországra. Két fiatal nőtlen férfi tovább kereste szerencséjét az USA-ban, Kanadában. Négy másik személy még ennél is távolabbra ment: gázhalállal, kötéllel, vagy savval vetettek véget életüknek, köztük a 18 éves GIZELLA is.(!)”

10. HOGYAN LESZ VALKI ÍRÓ?

„Először is írni kell természetes módon. Aztán tovább írni, még ha az senkit sem érdekel, még ha a kéziratok meg is gyűlnek a fiókban, s már megfeledkezünk róluk, miközben éppen mást írunk.”
Svájcba érkezésekor Ágotának semmi reménye nem volt, hogy író legyen… Közölt ugyan néhány verset magyar irodalmi folyóiratokban, de további közlési lehetőségei beszűkültek. Makacs kitartással sikerült két színdarabot befejeznie francia nyelven, de nem ismert kiadókat.
Első darabját a JOHN és JOE-t a Neuchateli bisztróban mutatták be péntekenként és szombatonként néhány amatőr színész kabaréestjén. „Így kezdődött drámaírói „karrierem” – vallja az író. A darab sikere további írásra bátorított. Másik darabomat egy Neuchatel melletti kisváros színházának műkedvelő színészei mutatták be. Úgy tűnt itt véget is ér pályafutásom, további kézirataim könyvespolcomon sárgulhatnak meg…” Szerencsére egy jóakaró tanácsára beküldte arra érdemes szövegeit a rádiónak, ahol már hivatásos színészek adták elő, és valódi szerzői jogot kapott.
1978 –83 között öt darabját adta elő a Svájci Francia Rádió, és egy megrendelést is kapott a Nemzetközi Gyermekév alkalmából.
1983–ban fölvették tanítani a Neuchateli Művelődési Központ Színi Iskolájába. Itt saját darabjait tanította be a tanulóknak.
Az órák általában testgyakorlatokkal kezdődtek (ez gyermekkorára emlékeztette). Utána csend, mozdulatlanság és önmegtartóztatási gyakorlatok következtek. Rövid történeteket írt gyermekkoráról, akkor még nem is gondolva, hogy ebből egy könyv fog születni. „Két év múlva egy összefüggő történetet tartalmazó „nagy füzetnyi” szöveg, igazi bevezetéssel és befejezéssel, egy teljes regény anyaga állt előttem. Le kellett még gépelni, kijavítani, újra legépelni, kihagyni a fölösleges részeket, újból és újból kijavítani, míg megtaláltam a tökéletes formát.”
Sajnos még ekkor sem ismert kiadót, ez nagy akadálynak bizonyult. Egyik barátja három párizsi kiadó címét vitte el Neki. Három másolatot készített a kéziratokról, három azonos levelet írt, és elküldte a három kiadónak.
A három kiadóból kettő egy személytelen, udvarias, de elutasító levél kíséretében visszaküldte a kéziratot. „Már azon gondolkodtam, más kiadók után nézek, amikor egy novemberi délutánon felhívott a harmadik kiadó szerkesztője. Közölte: elolvasta a kéziratomat, s évek óta nem olvasott ilyen szépet. Majd újraolvasása után, elhatározta, kiadja. Egy hét múlva visszahívott szerződéskötés ügyében.
Két év múlva épp Berlin utcáin sétálgattunk fordítómmal, a kirakatokból második regényem köszönt rám… Otthonomban a könyvespolcomon pedig a Nagy Füzet tizennyolc nyelvű fordítását őrzöm.
Berlinben este könyvbemutatóm volt. Jöttek az olvasók, hogy lássanak, hogy kérdezzenek életemről, könyveimről, írói pályafutásomról. Íme itt a válasz a feltett kérdésre: Az ember úgy válik íróvá, ha türelmesen, kitartással ír, és sohasem veszíti el az írásaiba vetett hitét.”

11. ANALFABÉTA

Egyik nap barátnőjével a bevándorló nők nehéz helyzetéről beszélgettek. Barátnője kétkedve fogadta, hogy kezdetben Ágota is végigjárta ezt a kálváriát. A munka és a család gondja mellett a nyelvismeret hiánya még nehezebbé tette sorsát. Nehéz volt a nyelvtanulás. Az üzemi zaj mellett egymás szavát nem értették, nem beszélgethettek. Cigarettaszünetekben tanult meg pár szót.
Kislánya, aki a napköziben, nyelvi környezetben gyorsan tanult, gyakran sírva fakadt, mert édesanyja nem értette, amiket mesélt.
Öt év telt el, míg Ágota megtanult beszélni. De még mindig analfabétának érezte magát, mert nem tudott írni, olvasni. Magyarul sokat olvasott. Meglévő könyveit sokszor újra olvasta. A fonetikus magyar nyelv után, a francia írás nagyon nehéznek tűnt.
Amikor kislánya iskolába került, 26 évesen Ő is beiratkozott a Neuchateli Nyári Egyetemre a külföldiekkel együtt.
Tanára csodálkozott, miért van a kezdő csoportban, hisz jól beszél franciául. Ágota bevallotta, írni–olvasni nem tud. Két év múlva kitűnő bizonyítvánnyal végezte el a tanfolyamot.
Határtalan volt az öröme. Újra olvashat, most már francia irodalmat is: Victor Hugot, Rousseaut, Camust, és a külföldieket: Foulknert, Steinbecket, Hemingwayt francia fordításban.
Időközben két gyermeke született. Majd velük együtt gyakorolta az igeragozást, a helyesírást.
Ha nem tudott valamilyen szót, utána nézett. A szótár szerelmese lett.
Tudta, hogy sohasem fog úgy írni, mint a született francia írók. De elhatározta, írni fog a tőle telhető legjobb tudással.
„Nem én választottam ezt a nyelvet. A körülmények, a véletlen, a sors kényszerítette rám.
De franciául írni köteles vagyok. Ez számomra kihívás. Egy analfabéta kihívása” – vallja Ágota.